Bram Stoker: Drakula

Hála a jó égnek, végre vége az Alkonyat sagának, nagyon elegem volt már a vértelen, vega vámpírból, akik halál unalmasak voltak és szikrányi szexepil sem szorult beléjük (na mondjuk, ahhoz színész is kellett volna, de a filmben csak biodíszleteket láthattunk helyettük). Azért, hogy a húgom szóba álljon velem,  megjegyzem, hogy a farkasemberek legalább jól néztek ki. 

Lassan kezd csillapodni a vámpírláz, de mivel én fordítva működöm, ezért hirtelen kitört rajtam a Drakula-mánia. Azt gondoltam, hogy menjünk el a forráshoz, és olvassuk el a könyvet, amely annyi filmrendezőt megihletett. 

Abraham (“Bram”) Stoker Dublinban született 1847-ben, és 1912-ben halt meg Londonban.

Szegény családban született, Apja nyomdokába lépve tisztviselő lett, de két igazi szereleme volt: a költészet és a színművészet. 1878-ban megnősült, és Londonba költözött, ahol az Irvings Lyceum Színházánál menedzserként tevékenykedett. A színházi munka mellett jutott ideje az írásra is. 

1890-ben az író találkozott Vámbéry Ármin magyar professzorral, aki először mesélt neki a havasalföldi uralkodó, III. Vlad Tepes Drăculea legendájáról. E karakter nyomán hat évi kutatómunkával alkotta meg Stoker a vámpír figuráját. Habár hihetetlen, de Stoker sosem járt Kelet-Európában.
A regény a négy fal közti kutatómunka iskolapéldája. Sokáig
gondolkozott a cselekményen. Többek közt a British Libaryben és a Whitby
könyvtárban kutatott. 1897-ben megjelent a Drakula gróf válogatott rémtettei regény és osztatlan sikert aratott. Később még több művet is alkotott, de a Drakula sikerét soha nem tudta megismételni.

A regényre az új művészeti ág, a film azonnal lecsapott, a horror műfaját teremtve meg ezzel.

Az első filmadaptáció A Nosferatu (Nosferatu, eine Symphonie des Grauens) egy 1922 ben bemutatott fekete-fehér, német némafilm, Friedrich Wilhelm Murnau rendezésében. 

Aztán jött Lugosi Béla, és megszületett “a” Drakula:

Aztán a Drakula-láz csillapodott, de búvópatakként mindig meghúzódott a háttérben, várva az alkalmat, hogy újabb áldozatokat szedjen.

Miért is van olyan hatalmas sikere a vámpírsztoriknak? Kihagynám a horrorfilmekre vonatkozó esszét (főleg azért, mert hidegen hagy a műfaj), inkább lássuk a lényeget: az igazság az, hogy  mi lányok, szeretjük a rossz fiúkat (én sem vagyok kivétel). Na persze, jók vagyunk (na jó, igyekszünk), és a jófiúk a kedvenceink, de néha kedvünk támad rosszalkodni is. És ilyenkor jöhetnek a dögös, szexi vámpírfiúk, akiken jókat lehet borzongani, és elméletben elcsábulni. Aztán másnap minden megy tovább. Ennyi.

A filmek után kíváncsian vettem a kezembe a könyvet. Óriásit csalódtam. Még jó, hogy nem volt hosszú, mert végigdühöngtem. Nos, azt el kell ismernem, hogy a horror ma általunk ismert alapjait lerakta a könyv (dramaturgia, csábítás, jó-rossz küzdelme, a végső bukás stb.), de a várt borzongás részemről elmaradt. Aztán rájöttem, hogy viktoriánus mércével kell mérni ezt a könyvet, az akkori erkölcsi nézetekhez képest hatalmas szenzáció lehetett ez a könyv,  mai világunkban nyugodtan elmegy esti mesének.

Többet biztosan nem veszem a kezembe ezt a könyvet, azzal vigasztaltam magam, hogy megnéztem Coppola Drakuláját:

Na ez igen, ez már Drakula! Gary Oldman van olyan jó színész, hogy meg tudja mutatni Drakula emberi oldalát is, habár maga a megtestesült ördög. Coppola pedig Coppola, vagyis eposzi látványorgia kerül a vászonra. A Baráth – lányok kedvenc idézetei a filmből: “én soha nem iszom – bort” (kedvenc húgom), I have crossed times of the oceans to find you (átszeltem az idő óceánját, hogy megtaláljalak – romantikus lelkem kedvenc mondata).

Mert a vér az élet!