A tavalyi év legnagyobb színházi élménye a National Theatre Frankenstein előadása volt számomra, megígértem magamnak, hogy el fogom olvasni az alapművet is. Ennek jött el most az ideje.
Mary Shelley (ha ugyan ő írta a művet, amit én erősen kétlek, 19 évesen nem lehet ilyen érett írásművet alkotni, tuti, hogy Shelley keze erősen benne van a műben, pláne, hogy tele van az ő verseivel) ezzel a könyvvel új műfajt alkotott: színre lépett a horror az irodalom színpadán.
A történet röviden: Walton kapitány az Északi sarkon hajózik, és egy nap kutyás szán robog el a jégbe fagyott hajó mellett, majd egy másik szánon egy halálán lévő utazó érkezik a hajóhoz Viktor Frankenstein személyében. Doktor Frankenstein tehát nem a szörny (őt egyszerűen csak lénynek hívják a történetben), hanem a tudós, aki életet teremtett az élettelenből, és ezzel halált hozott mindenkire, aki közel állt hozzá.
A haldokló Frankenstein meséli el a történetet a kapitánynak: Genfben tanult orvosnak, egyetemi előadásai hatására kezdett kísérletezni az elektromossággal, és a halott hús életre kelt. A céljai nemesek voltak, de a tudós emberként elbukott: megijedt teremtményétől, elfutott előle, otthagyta ébredező értelmét egyedül. A lény alapvetően nem volt gonosz, felfedezte szépen lassan a világot, a természetet, az embereket, majd megkereste teremtőjét, hogy útmutatást kérjen tőle. Frankenstein durván elküldte magától, ezért a lény bosszút esküdött: megölte az egész családját, a barátait. Frankenstein a változatosság kedvéért szintén bosszút esküdött, és az Északi sarkig űzte a lényt, de a végső nagy összecsapás a tudós halála miatt elmarad. Nincs megváltás, csak üresség, fájdalom és kín.
A könyv meglepően olvasmányos, a dagályos XIX. századi nyelvezet ellenére sem nehézkes, képtelenség letenni. Nem csodálom, hogy rengeteg feldolgozása van, hiszen nagyon sokrétegű mondanivalóval rendelkezik: játszhat-e Istent az ember, mit jelent az, hogy felelősség, az értelem vagy az érzelem uralja az emberi elmét, az öntudatra ébredés, a szeretet és a gyűlölet, a tudomány átok vagy áldás, a hit kérdése stb.
Ki a hős és ki a szörnyeteg? Mi magunk vagyunk mindkettő. Mert a szörnyeteg bennünk van, belőlünk születik, mi tesszük azzá. Ez maga az élet, se több, se kevesebb. A választás a miénk, de az ezzel járó felelősség is. Naponta szembesülünk ezzel, csak nem vesszük észre. Jeges rémület fagyasztja szívünket, melyet csak a szeretet melege oldhat fel. És ha minden szeretet elvész, mi marad? Csak az üresség és az örök magány. Ez tényleg maga a horror…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: